A tőzsde blog mellett két új, a magyar helyzettel foglalkozó cikkem is megjelent az Mfor hasábjain és az Interneten. Január 6-i cikkemben arra hívtam fel figyelmet, hogy érdemes átgondolnunk, hogy Svájc miből lett gazdag és ebből milyen következtetést vonhatunk le. A cikket – más címmel – megtalálhatjátok az Menedzsment Fórum oldalán.
Vagy olvassátok el itt:

Svájc az évszázadok alatt nagyon gazdag lett abból, hogy a külföldiek a pénzüket biztonságban tudhatták náluk. Így aztán mindenki szívesen vitte oda a pénzét, és a svájci bankszektor, és vele az ország, felvirágzott. Hasonlóképpen, Magyarország igencsak el fog szegényedni, ha arról fog elhíresülni, hogy aki ide pénzt hoz, befektet, azt rózsa sándori bajuszpödörés kíséretében egyszerűen kiraboljuk. Mindenki tudja, hogy városában, falujában melyik az a környék, kerület, ahova nem megy szívesen este, egyedül, különösen, ha éppen pénz van a zsebében. Egész Magyarország válhat – válik most éppen – Európa ilyen kerületévé.

A bajba került devizahitelesek megsegítése a végtörlesztéssel nagyon komoly és mély sebeket ütött a jogállamiságon, Magyarország megítélésén. Mert vajon ki fizette meg az a néhány száz milliárdot, amibe ez került? Elsődlegesen persze a bankok, de kié a bank? A részvényeseié. Tehát ha Józsi bácsinak OTP részvénye volt, és szomszédja, Mari néni élt a végtörlesztés lehetőségével, akkor a törvény végülis Józsi bácsitól elvette a pénzt (amit Józsi bácsi az OTP árfolyamesésével fizetett meg), és odaadta Mari néninek. A magyar kormány egyfajta modern Rózsa Sándorként kirabolta az egyiket, hogy segítsen a másikon. Kirabolta a takarékos, befektető, felelős polgárt, hogy segítsen a bajba került túlzottan eladósodotton. Ráadásul a bankok jó része külföldi részvényesek tulajdonában is van, tehát kirabolta Hansot is, az alsó-szászországbeli farmert, akinek mondjuk Erste Bank részvénye van.

Ráadásul az egész végtörlesztésre nem lett volna szükség, ha a kormány “hagyományos” gazdaságpolitikát folytat, és a devizaárfolyamok nem szállnak el. 2011. májusában az euró 265 forint, a svájci frank 210 forint körül volt. Magas, de nem kezelhetetlen árfolyamok. Ma, a kormány őszi gazdaságpolitikai és törvénykezési ámokfutása után, mindkettő 50 forinttal drágább.

Magyarország az elmúlt évszázadokban megtanulta, hogyan lehet együtt élni külső, megszálló hatalmakkal. A legutóbbi, szovjet megszállás, a kádári gulyáskommunizmus ideje alatt az üzlet egyértelmű volt: aki nem lázong, nem tiltakozik, az legalább arra számíthat, hogy enni azért kap, és fedél lesz a feje fölött. Az inaktivitás és behúzott farok jutalma egy alacsony szintű, de biztos élet volt. Az ország jó is volt ebben a játékban: kiszolgáltuk Moszkvát, pont amennyire kellett, de közben sikerült a nyugati kapcsolatainkat is valamennyire kiépíteni, a “legvidámabb barakk a vasfüggöny mögött” címet elérni.

Ma viszont nincs úr, akit fizetségért szolgálni lehet. Brüsszel nem Moszkva, a Fidesz ebben téved. A belgák nem tartják katonai megszállás alatt Európát. Az Európai Unió önálló államok saját döntése alapján létrehozott szövetség. Csak azért, mert nem szólunk semmit, nem kapunk tőlük olcsót gázt, olajat, alumínium- és uránfeldolgozást, mint a Szovjetúniótól; nem fogják a kevéssé hatékony magyar gazdaságot, magyar embereket eltartani, csak hogy elmondhassák, hogy az EU ilyen szép nagy, még Magyarország is benne van. De ha Hansot kiraboljuk, akkor azért természetes, hogy tiltakozni fognak – melyik állam szereti, ha polgárait egy másik kirabolja? Brüsszel azért tiltakozik a magyar kormány lépései ellen, mert a többi EU tag jogos érdekeit sértjük. Magyarország egyszerűen önzően és tisztességtelenül viselkedik a többiekkel szemben, és ezt nem fogják megengedni.

Orbán Viktor az apja ellen lázadó fiút jelképezi. A megoldás számára és az ország számára is csak a továbblépés, az inspiráció, lehet: az egyenrangú, ésszerű, együttműködő fél szerepének elsajátítása, bel-, kül-, és gazdaságpolitikában egyaránt. Annak felismerése, hogy az alá- vagy fölérendeltség kényszerén túl kell lépni, nem csak az a két véglet létezik, hogy vagy mi megmondjuk, mi legyen, és ők elfogadják, vagy ők mondják meg, hogy mi legyen, és mi nem vagyunk hajlandók elfogadni, hanem az is lehetséges, hogy érdekeinket, értékeinket, álláspontjainkat kölcsönösen megértjük, tiszteljük, és kialakítjuk a megegyezésen alapuló, mindenkinek előnyös együttműködést.